Veszély

Létem álmában egy aknákkal tűzdelt, végeláthatatlan mezőn futok, miközben hátulról vakok lövöldöznek rám. Minden porcikám révedt. Feszült figyelemmel próbálom elkerülni az aknákat, miközben behúzom fülem-farkam a golyók zápora elől. Nincs időm félni. Kiszolgáltatottnak érzem magam egy őrült világban, melynek a pillanatról pillanatra történő túlélés a lényege. ’… mint a szükségét végző vadállat …’ minden érzékszervemmel a közelgő veszélyt lesem. Alig lélegzek. Koncentrálok. Nincsenek tervek vagy csillagporos fantáziálások, mert az a pattanásig feszült idegek minden energiát az életben maradásnak szentelnek. Amikor nagyon elfáradok, összerogyok – hagyom, hogy lőjenek. Majd menedéket keresek, ahol sebeimet bekötözöm. Csak élni szeretnék, szeretni, lenni. De rohanok tovább, mert menekülni kell a semmi felé. Amikor aknára lépek hagyom, hogy a repeszek beépüljenek a testembe, abban a reményben, hogy egy idő után immúnissá válok a fájdalomra. És így megy ez, amíg egyszer csak fel nem ébredek. Jaj, csak felébredhetnék már!

Blogban élem meg magam

Elgondolkodtam az Y-Generáción, meg az egész internet kultúrán, az emberi kapcsolatok szövevényén, és kapcsolatteremtési készségeinken és azon, hogy vajon miért blogolok én, mikor azelőtt (2005) soha nem tettem.

A végén kezdem. Azelőtt személyesen találkoztam az emberekkel. És nagyrészt olyasmiket csináltam, ami igazán érdekelt, jöttem mentem a világban, egy bőröndbe belefért az életem.

Most pedig a blogomon keresztül élem az életem. Minden, amit nem csinálok másokkal, azt a bogommal csinálom (egy-két dolgot kivéve!) E-mailen, Facebookon és a blogomon keresztül tartom a kapcsolatot a világgal, amellyel ritkán találkozom, mert mással vagyok elfoglalva – leginkább melóval. Persze ez nem úgy van, hogy azért nem élem az életet, amit blogolok, mert dolgozom, hanem azért dolgozom olyan sokat, hogy ne éljem, az életet, amit blogolok… mert, hogy az olyan nagyon MÁS! A blogok és internet világa egy álomvilág, ahol minden olyan, mint szeretném, arról írok, mint szeretném, tartom a kapcsolatot olyanokkal, akiket kedvelek.

Őszinte vagyok, mert senki szemébe nem kell néznem, miközben kimondom, hogy mitől félek és mi azt, amit nem merek megtenni. Nem kell magyarázkodnom, hogy valamit miért szeretetek, vagy sem, nincsenek felesleges kérdések, vagy szavak. Az van, ami van.

És ez még jól is hangzik, olyan vagánynak és szabadnak.

De az ár épp ilyen magas is!

Mert, hogy nincs kinek a szemébe nézni! Nincsenek igaz kapcsolatok. A másik oldalon vagy van valaki, vagy nincs, és ez tudni sem igen lehet. Persze ebben rejlik a biztonságossága. Ugyanakkor a magányossága is. Pedig annyi minden van, amit nem írni, hanem beszélni kéne! De leginkább hallgatni! Szeretnék másokat, nem olvasni, hanem hallani, nézni a szemükbe, látni az embert a szavak mögött, kapcsolódni, megélni…

A bonyolultság én magam vagyok.
Verselni nem igen tudok.

Előre nézek
Szemem távolba guvad
Lelkem repdes
De szárnyam törött és képtelen

Amint ölelem magamhoz a világot
Egyre nagyobb és nagyobb falat kell
Untat a tegnap,
a holnapot meg még nem érem el

Amint nő a vágyam
Egyre terjed,
Lelkesít az új
És ugyan akkor kerget

Mindig új és más kell
Untat a tegnap csodája
De fáraszt már a kergetődzés
a világgal

Megpihennék végre
A menekülésből az unalom ellen
Élőnek akarnám érezni magam
A semmit-tevés medrében

Ó, de szaladni kell
Ujjat látni
Semmiről sem lemaradni
Dobogni, lobogni, fájni

Mégis, mégis
Oly jó lenne végre
Otthonra találni.

God does not exist - never actually did.

God is a Platform where poor lost souls must climb back up to after having had  a great fall, like Humpty Dumpty had from the wall in the story of Alice’s journey in Wonderland.

Once we were all comfortably and lazily  dozing on a huge Platform, we were slighly crampted but too comfy to do anything about it. It was pure unconscious bliss for us all. And one day, out of the blue, our firm Platform, we called Home, decided to have some fun and so shook Itself having us fall off into deep nothingness. The Platform quickly realized we have nothing to fall onto and so immediately visioned a back hole for  us all to fall into. This is how our (seemingly endless) jouney back Home began - with many twists and turns because of the magnetic pull of the dark holewe fell into. Nevetheless, each time we tried, we got little more, little further out, little closer to the Platform we fell of from.

The Platform does nothing druing our jouney back besides being constatly there calling us Home. It is there, fixed and careless, waiting for its parts to end their journey and find their way back, onto the Platform, where they belong.

And the Platform senses nothing, none of the painful journey Home. It virtually smiles all the time (though time does not exist for It either), floating in bliss, covert in joy and complete oblivion of anything out of Itself. And the dark hole, though created with a purpose by the Platform, It still oblivious of it.

When the little Souls gets close enough to the Platform and realizes that the Platform does nothing to pull him up in support of his efforts of final return, it gets helplessly angry and disappointed realizing, that the It is not concerned at all by his return. It is always happy, either way, patiently waiting and smiling - knowing. So the Soul understands its lonley efforts and starts slowly sliding backwards in dispair.

The Platform smiles nevertheless, sees only the beauty of Its surroundings and has great hope for Its own and passes all responsibility along with free-will back to the little Soul who has nothing left now but his own doom to hold onto. He is neither in the hole nor at Home, back on the comfy Platform. He is pending in the void, helpless. He is wating for a new moment to come when he feels strong and capable enough, having gathered enough faith to climb again, try once more.

Egyszerű emberek, akik szinte semmit sem tudnak a világról.
Soha nem olvasták a Titok című könyvet, vagy látták az abból készült filmet.
Az életben maradás egyszerűségén túl nem létezik számukra világ.
Nem tudják mit jelent a felelősség, mert soha sem értették a világot, amiben élnek, mennek az árral, ugyanakkor beágyazódtak a környezetükbe.
Kívülről könnyű látni, hogy mit szeretne az élet megtanítani nekik, ahogy a többségnek ezen a vidéken, de az is látszik, hogy ebből nem sok fog már megvalósulni.
És amiben ez a világ támogatja őket, hogy újra és újra olyan helyzetben találják magukat, amiről azt sem tudják, hogy esett eléjük.
Most éppen egy bírósági végzés értelmében levonták a fizetésük 60%. Egy végzés, amit soha nem láttak. Egy végzés aminek a előzményiről soha értesítést sem kaptak. Egy kifizetetlen számla amiről, semmit sem tudnak.
Két világ találkozik – az egyik semmiről semmit sem tud, fejét homokba dugja, átkokat zúgva mélázik a tudatlanságban; a másik ebből táplálkozik és erősége a figyelem és gondoskodás teljes hiánya.
És mégis itt minden rendben van, mert nekünk itt ez kell. Azért vagyunk itt, hogy megtanuljunk felelősséget vállalni az életünkért és a boldogulásunkért. Másrészt azért, hogy egy szép nap majd arra ébredjünk, hogy van egység és szeretet igénye és lehetősége valahol mélyen mindannyiunkban, és csak annyit kell tennünk, hogy merjük kinyitni a másik felé a szívünket.
Lassan haladunk, de az élet nem adja fel, még akkor sem, ha mi már régen feladtuk.

Vajon miért nem OK nekem úgy ahogy van?

Miért nem OK nekem, ha nem akkor jön a szerelő mikor megígérte, és nem azt csinálja mint mondta, és nem érdekli, hogy minden kimosott ruhám porban úszik (hisz nem az övé, és nem neki kell újra mosni) és megsértődik ha szólok mindezért?

Vajon miért nem OK nekem, ha a hivatal ír egy levelet aminek semmi értelme, három napig keresem aki írta, mert amint megírta levelet elment szabira és senki sincs aki helyettesítse, majd mikor megtalálom bejelenti hogy a rendszer épp nem működött mikor levelét írta, tekintsem semmisnek azt; viszlát?

Vajon miért nem OK nekem, ha a rendőr megbüntet valamiért amit  úgy követtem el, hogy nem volt nyilvánvaló számomra a tettem és hiába írtam, kértem, hogy nézzék meg, és írják át, és fordítsák meg, hogy látható legyen, hogy máskor, másnak ezt a hibát ne kelljen majd már feleslegesen fizetnie … hiába.

Vajon miért nem OK nekem, a KRESZ szabályokat évente újra kell tanulnom és ha nem vagyok napra kész elvontatják az autómat potom 40ezer bírsággal egyetemben, és mindez az én hibám, mert nem várhatom el, hogy egy tábla jelezze a valózást, (a KRESZ zsigerből kell jöjjön), mert nem mindenütt ugyan úgy értendő a szabály, hogy egyszerűsítse a helyzetet?

Vajon miért nem OK nekem, hogy szinte senkit sem érdekel, hogy lehetne másképp is… élhetőbb is… olyan ahol törődünk egymással, nem csak a szomszéddal, családdal, azokkal, akiket ismerünk, hanem az arctalan tömeggel is - néhanap; lehetne átláthatóbb az élet, a szabályok amelyek ‘mellett’ élünk lehetnének értünk, hogy ne kelljen nap mind nap védekezni, mert minden erőfeszítés ellenére, az átláthatatlanság bizonytalanság érzetet kelt és védekezésre késztet. Lehetne más… ha törődnénk … egymással.

Can I please ask for something? I wish to stop resisting and judging what is happening in my life. That is all. I dont wish to love, I dont wish to understand, I dont wish to grow, I dont wish to be OK, but have the ‘numbness’ not to resist any more. It is too painful to resist, I cant controll any of it so I’d better just have it without thinking, judging or comprehending. Just be… senselessly numb. Pain vanished.

You know what? I have found something better I want…. This!

Hogy is lesz innentől? Semmi nem változik. Nem tud, én meg nem tudom változtatni. Poshadt vízbe lépek még akkor is ha a folyó folyik (mert ami folyik is poshad már) és ugyan az a nap kel fel minden reggel. Isten halott, de ha élne se lenne dolga rendezni sorainkat. Hívogat haza, és szabad akaratoddal eldöntöd mész-e vagy maradsz még egy kicsit. Ok, az ág is húz, de végül is, azt is te szúrtad el, kitudja mikor, és most ezt is szívod. Nem így tűnik, de ez a legjobb mindenkinek. A sor és a kereszt …

Szóval, ahol most állok a következőt látom jövőmnek: valószínűleg szívinfarktusban halok majd meg, vagy meg üt a guta. De ne szaladjuk ennyire előre. Napközben elvegetálok és úgy csinálok mint aki boldog, illeszkedem környezetemhez, mosolygok, lelkesedem, néha még terveket is szövögetek majd - etetem elmémet a mindennapok sivárságának kenyerével. De esténként megszáll az ihlet. Hajnalig zabálok és iszom egyedül, de ezt egy üveg bor után már észre sem veszem. Boldogítom magamat mindazzal amit érek. Itt legalább nem kell tettettem. Testem elkezd beleszokni a rendzserbe és egy kis idő elteltével már nappal is innom kell hogy fent tudjam tartania látszatot. Jól megy. Jól alkalmazkodom, és a szervezetem is. A kövérség állapottá vált és már nem is zavar. Nem is igazán észlelem már, mert kellően tompított vagyok. Itt az idő, hogy kilépjek magányomból és csatlakozzam azokhoz, akikkel a legjobban kijövök. Elkezdek kocsmázni, először úgy csinálok,mintha épp most esnék be egy hosszú nap után egy fröccsre. Lépésről lépésre megbarátkozom az ott lakókkal, és elkezdek oda haza járni. Még mindig fent tudom tartani magam, bár semmim sincs amit el lehetne venni tőlem. A világ többsége felé egész jól funkcionálónak tűnök. Olyan ez mint egy kicsit hosszúra nyúlt színdarab. Hála istennek nagy részét nap mind nap újra kell játszani, így zsigerből megy már. És innentől várom a megváltó halált, amitől félek is persze, mert mi a szar lehet a sötétségen túl?

Majd ott állok Isten, vagy Szent Péter előtt, aki hülye kérdéseket teszek fel, amikre nem tudok válaszolni, és persze tudom, hogy egyenes út vezet vissza a sötétségbe, egy következő körre,  mert, hogy az előzőt mintha kicsit elszartam volna ezzel a szabad akarat témával. Ha tisztább tudtam volna maradni… de a fentiek lelkesen mosolyognak, ‘nincs semmi gond, drága, az idő nem létezik, és az oda lent se, de hát az a fránya karma. De most majd már tuti sikerülni fog. Mi bízunk benned! Menj Isten hírivel.’ És én ballagok vissza a posványba ‘lelkesen’, amiből alig vártam a megszabadulás, vissza a tehetetlenségbe, a posványba.

It all sounded just too perfect, I guess. .. getting the GreenCard, moving to Texas, belonging to a community that has meaning to me… just a dream - did not come true.

Maybe a sign.  Must be!  It is not my way. Going to Texas and living that dream is not my way. Maybe my way is this living Hell I am experiencing. Maybe that is what I came here to experience. There must be a reason why I was born in country I never felt at home in… it’s part of my learning, it must be… just like my body that I never felt at home wth either.  THAT MUST BE IT. I am here to find home… probably in a very different manner that most of us think of… nevertheless part of me (especialy my body) NEEDS some kind of home where she can rest and return sort of regularly to, to rest.

I don’t understand the word HOME. Never have. But to look at it from the positive,  this (non)experience allows me to move around the world without a hint of sadness or sense of loss - I have nothing to loose, ‘cos I never had it.

When I think of moving I only think of logistics. Leaving a pleace means not much to me, beside arranging moving, redirecting mails, closing accunts and storage. Thought I must admit I started to crave some stability, a place I could reoccuringly return to. But I have not found that place yet. I have my own bed and futniture now, I even have a car… and still the sense of home is not there. Probalby it is normal for a girl like me who has moved ever so often. I am home where my bed is… though it sounds free-spiritied it is also limiting - I lack long-term commitment, when I dont like something I move on to greener pastures.  My feet is alway one inch above ground - like angels’. Though they are not supposed to be in human form. I am not an angel. Just a lost soul.

My shattered dream of America, the land of the Free, is lying on my wooden floor that I will only enjoy for another 2 months then I need to move on… where to? I have no idea any more.

Bye-bye my dream …

Ma megértettem, hogy a tinik a világ különböző pontjain miért kezdenek lövöldözni Shopping Mall-okban, vagy iskolákban a társaikra. Ma megéreztem a frusztrációnak azt az élét, amin átbillenve egyszerű a gyilkolás és öngyilkolás, mint egyetlen ‘értelmes’ reakció a frusztrációra. Nemi is értem mi van ezen kutatni való!? Mindenkinek van tűrés határa - feltételezem, hogy ez így van - az a határ, ahol a tehetetlenség frusztrációja gyilkos dühé alakul át, ahol már nincs logika, csak annak van értelme, hogy emberünk megpróbálja nagy plénum elé tárni hogy mennyire FÁJ neki valami, amit senkivel érdemben nem tud megosztani és megoldást sem talál rá!

Be kell valljam - megfigyeléseim szerint - az emberek többsége nagyon jól tompít. Külön válfajai vannak a tompításnak, drog, pia, stb… amelyekre most nem fogok kitérni. És akkor ott vannak a tinik, akik között vannak, akik nem tompítanak - nagyon fájnak viszont - és még szélsőségesek is természetüknél fogva.

Ma megéreztem az utolsó cseppet a pohárban. Ha tini lennék lehet én is gépfegyverhez nyúlnék. Azt hiszem az öregedés egyik legpozitívabb jegye az a fajta lustaság, ami a gondolatot gondolatnak hagyja meg és lustán ráásít minden kezdeményezésre. És hála istennek ez a gyilkos szándékkal is így van.

De gondolatban sorozatokat adok le újra és újra, körbe-körbe … hisztizek, mint egy fába szorult… üvöltök, ahogy a torkomon kifér … átkozom a világot, magamat, és elpusztítom mindkettőnket …mindannyiunkat… egyáltalán nem érdekel és nem is értem már, hogy mit jelent  a szó hogy ártatlan. Senki sem ártatlan már, hiszen mindenki részt vesz az elmémben futó műsorban, a konspirációban, melynek én vagyok a szenvedő és tehetetlen alanya. Itt már rég nem úr az értelem, és a szeretet nevű valami az Óperencián túl legel bárgyún. Semminek sincsen értelme, a tehetetlenség elfogadott és végleges állapot, amiből az egyetlen kiút a halál, ami bár végleges mégis áldott nyugalommal kecsegtet.

… világosodik lassacskán az elmém …